Ignácz Ádám:
A magyarországi beatkorszak indulásakor, úgy tűnik, kétféle zenésztípus különböztethető meg egymástól. Voltak egyfelől a lelkes amatőrök, akik ugyanakkor műszaki végzettséggel, s ezáltal a hangszerek és erősítők létrehozásához szükséges tudással rendelkeztek, illetve nagyon jó kapcsolatrendszerrel bírtak. De minden zenekarban fel-felbukkantak a "professzionális" muzsikusok is. Mintha a később kiemelkedő zenekarok mindegyike számára elengedhetetlen lett volna, hogy tagjai közt tudjon zeneileg képzett fiatalokat is. Ha csak a Te zenekaraid példáját vesszük, akkor Mihály Tamás és Presser Gábor is egyértelműen az utóbbi csoportba sorolható. De az is igaz, hogy az Omega már évek óta létezett és sikeres volt Presserék érkezése előtt is, vagyis a zenekar tagjai 1967 előtt jobbára az első "típusból" kerültek ki.  Szerinted van-e relevanciája e két típus megkülönböztetésének? Ha igen, Te magadat hova sorolnád?

Kovacsics András:
Én azt állítom, hogy mindenki amatőr volt, aki elkezdett foglalkozni 1960 körül a beatzenével, mert nem létezett Magyarországon a műfajhoz szükséges előképzettség, nem voltak tanárok, akik megtanították volna nekünk a beatzenét.  Akkoriban a könnyűzene az olasz slágereket vagy a jazzt jelentette, ebbe a közegbe robbant be a beat. Mi is csak a rádióból tudtuk elcsípni a nótákat. Egyszerűen "lehallgattuk", és úgy játszottuk a számokat. De csak ezzel voltunk előrébb a közönségnél. Hangszereink sem voltak, erősítőink sem voltak. Az én első erősítőmet egy csónaképítő hajómester készítette, később pedig Varsányi segített nekem összerakni egy erősítőt.
Úgyhogy én azt állítom, hogy akkor mindenki amatőr volt, a legnagyobbak - Zorán vagy Szőrényiék - is mind maguk tanulták meg, miként kell ezt a fajta zenét játszani, lekagylózták a számokat, és sokszor már aznap este játszották is őket.

Ignácz Ádám:
S mennyiben befolyásolta a beatzene művelését, hogy ezek szerint a zenészek nagy többsége - s ez Magyarországon akkor újszerű jelenség volt - autodidakta módon sajátította el a zenei alapokat, és nem zeneiskolai vagy klasszikus zenei műveltséggel rendelkezett?

Kovacsics András:
Azért az is igaz, hogy nem úgy kezdtünk el zenélni, hogy egyszer csak kezünkbe adták a gitárt, és már játszottunk is rajta. Én például úgy kerültem a gitárral kapcsolatba, hogy korábban síztem, sőt síugrottam, és a szüleim megrettentek, amikor 1959-1960-ban meghalt egy fiatal kollégám, Dózsa Tibi, és akkor azt mondták, hogy vesznek korcsolyát, vagy bármit, amit akarok. Én akkor gitárt kértem, mert már voltak egyetemista barátaim, akik a tábortűznél énekeltek és gitároztak, és az nagyon tetszett nekem. Korábban már ismertem a harmóniákat, meg énekelgettem, de akkor jött ez a beat őrület, és teljesen megőrjítette a fiatalságot, azt is, aki zenélt, és azt is, aki csak hallgatta.

Ignácz Ádám:
Részben már érintettük is ezt a kérdést, hiszen említetted, hogy a rádiót hallgattátok, de mivel fontos téma, ismét szeretném megkérdezni, hogy miként tájékozódtak az akkori fiatalok. Mégiscsak egy olyan világban éltetek akkor, amelyben az információs csatornák korlátozottak voltak, és főleg nyugati irányban volt nehezebb tájékozódni. Hiszen tudvalevő, hogy például a Magyar Rádióban vagy a korabeli hangfelvételeken még rock and rollt vagy twistet is csak legfeljebb elvétve lehetett hallani, vagyis csak lassanként lehetett megismerkedni ezekkel az új nyugati irányzatokkal. Mi volt az információszerzés menete?

Kovacsics András:
Egyértelműen a Szabad Európa Rádió, Cseke László. Olyan fontos volt ez, hogy amikor a Hess András téri klubban játszottunk, akkor a basszusgitárost előbb elengedtük, hogy fel tudja venni az aznapi műsort, és utána arról a felvételről néztük az újabb és újabb számokat. És sajnos előfordult párszor, hogy beledumált Cseke és nem tudtuk megfejteni a szám elejét. Keresztes Tibi mondta is, hogy "gyerekek, hát nem az elejétől játsszátok a számot!". Neki ugyanis voltak csatornái, ő megszerezte a lemezeket, de nekünk nem nagyon volt ilyen lehetőségünk, kivéve Meckyt, ugyanis ő "úgy kapta be a horgot", hogy kapott egy Elvis Presley-lemezt, és megérezte, hogy nagyon másmilyen az a zene a korábbiakhoz képest.

Ignácz Ádám:
Vagyis neki külföldi rokonok segítettek. Ez a lehetőség a te esetedben nem állt fent?

Kovacsics András:
Nem állt fent. Leginkább maradt a Szabad Európa és a Luxemburg Rádió. Mivel akkoriban az ének nem volt annyira domináns, a rádióból levettem a zenekari számokat, én le is kottáztam. A kottát pedig levittem a próbaterembe. (Mai napig megvannak ezek a kottáim.) Volt tehát már annyi zenei tudásom, hogy ezt megtegyem, de ennek ellenére amatőr voltam.

Ignácz Ádám:
A beatzenekarok rövid időn belül az új nyugati populáris zenei stílusok fontos közvetítőivé léptek elő. Az első együttesek létrejöttét valamiféle közönségigény is motiválta, vagy a saját magatok szórakoztatására kezdtetek el zenélni?  

Kovacsics András:
A magunk szórakoztatása volt az első, de nagy volt a közösségi igény is. Arra emlékszem, hogy az első fellépésünk egy könyvklubban volt, ami most is létezik ott a Liszt Ferenc téren, és annyira kezdetleges volt a zene, hogy például Meki lejátszott egy egyszerű boogie-menetet, amire ma már oda se figyelnénk, de akkor az emberek körbeállták és mondták neki, hogy "de jó! Játszd még egyszer, játszd még egyszer!".

Ignácz Ádám:
Ezek szerint teljesen az újdonság erejével hatott?

Kovacsics András:
Igen, ekkora újdonság ereje volt. S nem csak a Beatlesnek, hanem már a korábbi zenéknek is. Ott volt például a Ventures vagy a Shadows, amely Cliff Richarddal is csinált pár számot, de ők maguk nem énekeltek. Ezek voltak az elsők, ezt akarta mindenki hallani. Kicsit később már Jugoszláviából lehetett lemezeket hozni: utánnyomásos másodpéldányokat valahogy be lehetett szerezni, de sajnos külföldre még nehézkes volt eljutni. Ugye csak háromévente lehetett kimenni, meg kellett tehát gondolni, hogy mit hoz az ember magával haza. Én is az első 15 lemezem Jugoszláviából hoztam.

Ignácz Ádám:
Ez mikor volt, illetve miket tartalmazott ez a csomag, ha emlékszel még?

Kovacsics András:
Ez már nem is az Omegában volt, hanem még később, amikor az Universalban voltam az 1970-es években. Akkor Münchenbe ki tudtam menni, ahol a Karstadtban volt egy magyarul beszélő eladó, aki javasolt nekem dolgokat. Megvannak még ezekek a lemezek is. Más világ volt. Nem voltak olyan lehetőségeink, mint most a fiataloknak vannak.

Ignácz Ádám:
Amikor a beatzenekarok gombamód elkezdtek szaporodni, és már országszerte nagyon ismertek voltak, az az érdekes helyzet állt elő, hogy a zenekarok úgy értek el sikereket, hogy a hivatalos nyilvánosság fórumain még nem nagyon jelentek meg, illetve nem nagyon volt abban helyük. Itt most a magyar tévére, a rádióra vagy az ifjúsági lapokra gondolhatunk. A helyzet radiálisan csak 1965-66-tól kezdődően változik meg e vonatkozásban. Az érdekelne, hogy az 1965-ót megelőző időszakban hogyan kommunikált egy zenekar a közönségével, hogyan juttatta el az információt?

Kovacsics András:
Szájról-szájra terjedtek a hírek, ez volt a jellemző. Másra ugye nem is volt lehetőség, plakátokat sem nagyon készítettünk. A plakátokat a művelődési házak raktak ki. Akkoriban úgy játszottunk, hogy voltak állandó klubok, és a közönség tudta, mely napokon játszunk. Például az Eötvös Klub volt az Omega legfontosabb törzshelye, amelynek most valami kávéház van a helyén. Ott az volt például, hogy játszottunk szerdán, szombaton és vasárnap. Minden héten tanultunk két-három új számot, amit a táncos közönség örömmel hallgatott és igényelt is a hordóban. De volt olyan, hogy közbejöttek például bálok - mert szalagavatókon is lehetett játszani -, ahol ott voltak a "fővédnökök", illetve híres emberek, politikusok, akik ott értesültek arról, hogy létezünk.

Ignácz Ádám:
Ennél az időszaknál maradva még: már sok interjúban, illetve honlapon is részletezted ezt, de megköszönném, ha újra összefoglalnád az Omega létrejöttének történetét, hogy milyen korábbi zenekarokból, emberekből és milyen motivációval jött a zenekar létre, és miként alakult a pályája 1967-ig.

Kovacsics András:
Érdekes, de a kezdeteket illetően nem vagyunk egy véleményen Kóborral. Mint kiderült, azért, mert ő olyan dolgokat is elmesél, ami az én belépésem előtt történt, vagyis azokról én nem tudhattam. Annyi bizonyos, hogy két szálról indult el az Omega. Meckyék négyen vagy öten a József Attila Gimnáziumba jártak, és akkor ott csináltak egy zenekart. Ott tényleg az történt, hogy kisorsolták a hangszereket, mert az amatőrnél is amatőrebb volt mindenki. Ezért sokan ki is hullottak abból a zenekarból. Ezért kerestek gitárost is hamarosan, és én így kerültem a képbe. Végül ebből jött össze az a bizonyos Ciklon zenekar, ahol mi voltunk hárman - Varsányi, Mecky és én - és volt egy zongorista, akihez csapódtunk, illetve volt szaxofonos. Ez a zenekar nagyon jól ment, de egyszer Benkő lejött egy próbára. Volt Lacinak valami felkérése: az amerikai követségen kellet játszani, és ő úgy érezte, hogy az ő zenekara, a Próféta, amely a Várban játszott, nem alkalmas erre. Mi viszont jól játszottuk az amerikai angol slágereket, ezért átadta nekünk a bulit, de persze ő is ott volt, amikor felléptünk, és úgy éreztem, hogy akkor neki nagyon megtetszett a játékunk. Mi viszont épp nem voltunk megelégedve a sorsunkkal, mert mindent az döntött el, hogy hol tud az ember játszani. Ez volt tehát a legfőbb szabály: jó helyen kellett játszani ahhoz, hogy jöjjön a közönség. Nem kellett, hogy feltétlen koncert-helyszín legyen, mert mindenhol lehetett koncertet tartani. Jó példa erre az Alkotmány mozi Újpesten, ami mindig megtelt a vasárnap délelőtt matinéra. Szóval nem volt ilyen probléma: a közönség - mert ki volt éhezve rá, hogy halljon ilyen zenét - mindenhova eljött.
Egy idő után végül is hárman döntöttünk úgy, hogy jobb fellépő helyeket kell keresnünk, és megkörnyékeztük ismét Benkőt. A kezünkben volt a repertoár, én játszottam szólógitáron, bőgőn Varsányi István, Meki pedig ritmusgitáron. Ehhez a felálláshoz már nem probléma egy dobost vagy zongoristát szerezni. Tehát vittük a repertoárt. Benkő a Várban játszott, és valahogy be akartunk kerülni ebbe a zenekarba. Be is "szivárogtunk". Persze kifúrni nem akartuk Lacit, nem is lehetett volna. Így jött létre az Omega (egy darabig még Próféta néven). A dobos Künsztler Tomi lett, aki sajnos ugye már meghalt Amerikában. Mekit először nem akarták, de Varsányi kiharcolta valahogy, hogy Meki is csatlakozzon, azt bizonygatva, hogy kísérőgitár nélkül nem lesz jó a zene. Én pedig végül itt is a szólógitáros lettem, de mire ez kialakult, addig eltelt egy hónap is, szóval nem ment minden olyan simán.
Az Omega Fan Clubban abból adódott Meckyvel a félreértés, hogy azt állította, hogy kisorsoltuk a hangszereket. Nekem ugye abszolút idegen volt ez a verzió, mert mindig is én gitároztam, az első pillanattól kezdve. De Mecky a még korábbi időkre gondolt. Ahogy említettem, a József Attila Gimnáziumban még tényleg kisorsolták, ki min fog játszani. 

Ignácz Ádám:
Az Omegával egy időben indult számos más, később jelentőssé váló zenekar is: az Illés ugyan már kicsit korábban is létezett, de ők is csak 1962-63 tájékán fordultak a beatzene felé, de a Metró vagy a Sankó és Neményi fémjelezte Atlantisz zenekar is ekkoriban kezd népszerű lenni, és a sort nyilván még tovább bővíthetnénk. Ezeknek a zenekaroknak később már mind önálló arculata volt, de így volt-e ez a kezdetekkor is? A "másoló" időszakban meg voltak-e már azok a jellegzetességek, azok a stílusjegyek, amelyek alapján ezek a zenekarok igazán megkülönböztethetőek voltak egymástól? Volt-e olyan, hogy Omega-arculat vagy Illés-arculat?

Kovacsics András:
Úgy emlékszem, hogy mindig az énekes választotta a számokat, tehát tőle függött a repertoár: ami "feküdt" neki, azt játszottuk, és nyilván nem akart olyat elénekelni, ami nem fekszik. Kóbor imádta a Rolling Stonest, és a későbbiekben ugye másolta is (pl. mozgásban) Jaggert. Ezért mi ezt a vonalat választottuk. De persze hoztunk néha mi is számokat, és énekelt más is a csapatban. Például Benkő Laci.

Ignácz Ádám:
Mondhatjuk azt ezek alapján, hogy az Omega ebben a kezdeti időszakában, arculatában másmilyen volt, mint például az Illés?

Kovacsics András:
Másmilyen volt, mert két évvel az indulás után, 1964-ben kerestünk új hangokat, és így került be, meghallgatás útján pl. Wittek Mari, akit nem szabad kihagyni, mert Mari nagyon jó arca volt az együttesnek, és a női énekével új színt hozott. Somló volt a másik, ők egyszerre kerültek be a zenekarba. Somlónak sajnos nem ez volt a fő foglalkozása, mert ő artista volt. Nem volt választása: amikor ment a csoportja külföldre, akkor ő is ment, és nálunk nem szerepelhetett. Az egyik fontos fellépésünk így ment le: a Gitárpárbajon Mari egyedül tartotta a frontot.  

Ignácz Ádám:
A Gitárpárbaj pont egy olyan alkalom volt, amikor lehetőségetek nyílt a többi zenekar meghallgatására, megismerésére. De máskülönben tudták-e ezek a zenekarok követni egymás munkásságát? Te például jártál-e le mások koncertjeire, tudtad-e, hogy ki mit csinál?

Kovacsics András:
Persze. A nagy triumvirátusból (Omega, Metró, Illés) mi inkább Zoránékhoz jártunk le, és hát volt rivalizálás is, hogy ki játssza előbb ezt vagy azt a számot, a legújabbat. A Zorán a hanga miatt főleg Roy Orbisonokat énekelt, mi viszont egyáltalán nem játszottuk a számait.

Ignácz Ádám:
S csak a Metrót és az Illést, vagy azért szélesebb körben is tájékozódtatok?

Kovacsics András:
Csak őket. Mi egyszerre kezdtünk. Amúgy számtalanszor elmondtam már, hogy a hatvanas évek megismételhetetlen időszak volt, amelyet nem lehetett visszahozni soha többé, pedig megpróbálták. Az újhullám pont ezért volt. Már Te is egy olyan bonyolult zenei világba születtél, ahol minden adott volt. Amikor anno elkezdték az újhullámot, akkor mindenki becsmérelte. Pedig azt is a fiataloknak szánták, de nem jött be. Úgyhogy maradt az, hogy ebbe a bonyolult világba születik bele valaki, és ennek a szabályait kell követni, visszafelé nem lehet tekingetni.

Ignácz Ádám:
Visszatérve az eredeti kérdésre: jól értem, hogy ti már a legelején felismertétek, hogy a későbbi nagy hármas tagjai a legfontosabb zenekarok?

Kovacsics András:
Igen, de ezt tudta a közönség is. Úgy képzeld el ezeket a zenekarokat, mint egy futballcsapatot: a közönség az ellenségesebb volt a másik táborral, de mi a zenekari tagokkal jóban voltunk. Raktam is fel egy képet a honlapomra, ahogy 1963-ban Illésékkel a Balatonon is együtt voltunk.  

Ignácz Ádám:
Sokan azt mondják - többek között maga Szörényi Levente is meggyőződésesen állítja -, hogy 1965 az első Illés-dalok megszületése az az időpillanat, amely sorsfordító a magyar beatzene történetében. Egyfelől azt kérdezném, hogy te is egyetértesz-e ezzel, másfelől pedig az érdekelne, hogy az első magyar nyelvű és tényleg magyar jellegzetességgel bíró számok létrejötte mennyiben változtatott az Omega zenéjén vagy mennyiben kényszerített ki változást az Omega életében?

Kovacsics András:
Mi, aki műveltük ezt a zenét, nem nagyon tudtuk elképzelni, hogy magyarul is el lehet énekelni a beatszámokat. De azért próbálkoztunk, írtunk is nótákat, csak nem jókat. Korábban zenekari számot is írtam, azt játszottuk is. De szöveggel nehezebb volt. Megkerestünk akkori újságírókat, de nagyon rossz szöveget írtak az eleve rossz nótákra. Nem volt még hozzá tehetségünk akkor. Gyakorlatilag kínlódtunk, és irigyeltük a Szörényi-Bródy párost, hogy "házon belül" meg tudják oldani. Ez akkor változott csak meg, amikor jött Mihály Tomi és mondta, hogy van egy barátja, akit lehoz a próbára, hogy meghallgassuk. Ő volt Presser. Ott változott meg valami, mert ő már képzett zenész volt. Mihály Tomi is az volt, de ő akkor még nem írt zenét, csak basszusgitáros volt. De akkor sem nagyon éreztük azt, hogy ez most már sokkal jobb, mint amit addig csináltunk. De nyilván számított, hogy két képzett zenészünk lett. Varsányi István például nem volt egy nagy "lumen" a hangszerén. Volt, hogy próbán egy másik számot játszott, és még csak fel sem ismerte, hogy ezt csinálta.

Ignácz Ádám:
Most, hogy sokszor elhangzott már a neve, beszéljünk röviden Varsányiról, aki egy sokat emlegetett, mégis máig kissé titokzatos figurája ennek az időszaknak. Általában az Omega technikai ezermestereként szokás rá hivatkozni.

Kovacsics András:
Így van.

Ignácz Ádám:
Te is ebben látod az ő jelentőségét?

Kovacsics András:
Nézd, akkoriban minden buli forrasztással kezdődött. Nem szólt ez, nem szólt az, vagy leégett a felszerelés koncert közben. Egy ilyen ember nélkül tehát nem lehetett elkezdeni egy bulit. Az akkori összes hangládánkat Varsányiéknál, a lakásban vattáztuk és raktuk össze, ő nagyon értett az elektromossághoz, és épített maga is erősítőket. Külön kialakított magának egy brandet, az Ergyafont. (Az ergya ugye azt jelenti, hogy valami rossz). A logója is nagyon szépen ki volt dolgozva, volt belőle mindig a színpadon is.
Viszont hangszeren is kellett játszania valamit, ezért ott eleinte elektromos bőgőn játszott, és akkor aztán, amikor bejöttek a Framusok, akkor én vettem egy szólógitárt, ő meg vett egy basszusgitárt. De zeneileg sose vált meghatározóvá Varsányi. Az ő jelentősége a technikai tudásában rejlett.

Ignácz Ádám:
Az előbb azt mondtad, hogy folyamatosan leégett vagy elromlott valami, Ezek alapján talán nem alaptalan azt feltételezni, hogy ezek a zenekarok akkoriban nem is nagyon szóltak élőben valami jól. Igaz ez? Egyáltalán a közönség hogyan észlelte ezt a zenét? Mennyit lehetett kivenni abból, amit játszotok? Hátráltatta-e a befogadást, hogy rossz minőségű erősítőkön játszotok?

Kovacsics András:
Még ma is vannak felvételeim abból az időből, és nyilván nagy a zaj, esetleg recseg az erősítő, ropog valami. De mindenképpen arra törekedtünk, hogy azt a hangot, amit hallottunk a rádióban, egy az egyben visszaadjuk. Visszhangosítót kellett építeni például a gitárnak. Először Varsányi csinálta ezt is, végtelenített szalagból. Aztán 1975-ben tudtam venni egyet. Kimentem külföldre és onnan hoztam egy Echolett gyárit. Most már nehéz ezt elképzelni, annyi hangszerbolt van, bemész, és veszel, amit akarsz.

Ignácz Ádám:
Közelítvén az utolsó Omegás évedhez, mindenképp jó lenne még az első tévés és mozi-szerepléseitekről szót ejtenünk. Egyfelől a Táncdalfesztiválra és az I. Pol-beat Fesztiválra, másfelől az Ezek a fiatalok című filmre gondolok.
Válasszuk külön a kettőt, és először foglalkozzunk a filmmel. Én azt gondolom, hogy az Ezek a fiataloknak - minden gyengesége és a forgatókönyv minden ellenmondása ellenére - tényleg nagy jelentősége van abban, hogy a beatzene zöld utat kapott, mondjuk úgy: legálissá vált Magyarországon.
Mint egykori szereplő, te hogyan ítéled meg ezt a filmet? Tudvalevő, hogy az Omega csak egy Illés-számmal szerepelt itt, mégis érdekelne, hogy miként emlékszel vissza magára a forgatásra, illetve az Omega filmbeli szerepére.

Kovacsicsa András:
Mint említettem, nekünk nem ment a magyar nyelvű szövegírás és dalírás. Az Illésben viszont épp konfliktus volt, mivel Szörényi csak a saját számait akarta énekelni. Illés Lajos azért jött hozzánk, és hozta el ezt a két nótát, amit végül sajnos nem a Wittek Mari énekelt, hanem megszabták, hogy Koncz énekeljen. Jobb lett volna Mari erre, szerintem jobban is énekelt Koncznál. De ő azóta teljesen felhagyott a zenéléssel. 
De visszatérve a filmre: szerintem is jelenetős alkotás ez, mert az első öt évben semmilyen cikk sehol nem jelent meg rólunk. 1966 végén kezdtek megjelenni az első írások. Érzésem szerint úgy fogták fel ezt a dolgot, hogy "ezek a fiatalok" most csinálnak valamit, zenélnek, de lesz nekik majd rendes foglalkozásuk is, s kinövik ezt az egészet. Hát ez nem így lett... A beatzene ma is él, persze vannak különböző műfajai: a rockzene vagy a slágerzene, de ezeket is mind beatnek nevezzük, mert eltérnek a korábban megszokott zenei világtól, a jazztől, illetve az olasz slágerektől.
Azért nagy dolog ebben a filmben szerepelni, mert végre nemcsak hangot, hanem képet is sugároztak ezekről a zenekarokról. A történet tényleg bugyuta, de nem is ez a lényeg. Korábban csak hanglemezfelvételek voltak.

Ignácz Ádám:
A kislemezeitek.

Kovacsics András:
Igen. Akkor még nekünk nem volt jó erősítünk, úgyhogy a Magyar Hanglemezgyártó Stúdió  erősítőit használtuk. Minden együttes ugyanazon az erősítőn, meg ugyanazon a gitáron játszott, azért olyan egyformák az akkori számok.  

Ignácz Ádám:
És amúgy ezeknek a kislemezeknek - ha már szó esett róluk - volt olyan szerepük, hogy a közönség a rajtuk rögzített számokat jobban ismerte, s gyakrabban követelte a koncerten? Egyáltalán milyen példányszámban fogytak ezek a lemezek?

Kovacsics András:
Tulajdonképpen ezek a lemezek a hanglemezgyár próbálkozásai voltak, hogy új bevételi forrást szerezzen ebből a műfajból. Számunkra nem volt sok értelme, nem sokat számított, van-e kislemez, vagy nincs kislemez.

Ignácz Ádám:
Miért nem?

Kovacsics András:
Mert nem alkotóművészet volt, hanem interpretáltunk egy számot, és azt felvették. Én úgy éreztem, hogy nem volt ez ám olyan dicsőséges, mint ahogy mások mondják.

Ignácz Ádám:
S miért ezekkel a zenekarokkal vették fel a külföldi dalokat, és miért nem az eredeti licencét szerezték meg?  

Kovacsics András:
Érdekes kérdés. De nyilván azért, hogy a jogdíj a magyar hanglemezgyártóé legyen. Profitot akartak termelni maguknak.
Később, az Universal együttesben, mikor már sokat jártunk a rádióba, bevittünk felvételre alkalmanként két számot. Azért azt ne felejtsük el, hogy nem ment minden ilyen egyszerűen, nem lehetett közhelyes zenét vagy trágár szöveget írni, mert volt egy Sanzonbizottság, ahol olyan emberek ültek, akik lejátszották egy szál zongorán az adott dalt, és ami tetszett, arra rányomták a pecsétet, s fel lehetett venni a rádióban. Ha a rádió felvette, akkor még mindig volt egy szűrő, amikor összeült a rádióbizottság, és úgymond "zésítették" a felvételt. Ez ma már nincsen. Akkor bántuk, mert jó nótáinkat dobták ki, és csak akkor ment minden jól, ha szövetkeztem mondjuk Bradányi Ivánnal vagy Szenessel, és beleírtak egy "és"-t, vagy egy "vagy"-ot a szövegbe, és utána már elfogadták ugyanazt a számot.

Ignácz Ádám:
Nyilván a kapcsolatokon nagyon sok múlott. Neked megvoltak ezek a bejáratott útjaid, kapcsolataid? Presser azt mondta, hogy Laux intézett majdnem minden ilyen jellegű dolgot a zenekarban, hogy neki voltak a legjobb kapcsolatai.

Kovacsics András:
Nézd, a zenekarvezető én voltam az Omegában, sőt utána az Universalban is, tehát ezeket én intéztem. Laux később kezdett ebbe bele, már amikor profivá vált a csapat, de amíg én ott voltam, addig én csináltam ezt.  

Ignácz Ádám:
Kanyarodjunk vissza a tévés szereplések kérdésköréhez, és beszéljünk a Táncdalfesztiválról és a Pol-beat Fesztiválról.

Kovacsics András:
A Táncdalfesztiválon nem volt saját számunk. Zalatnay-val voltunk az első Táncdalfesztiválon, ott volt a Nem várok holnapig. De azt már, azt hiszem, Presser hangszerelte. A következőn, 1967-ben pedig már nem én játszottam.

Ignácz Ádám:
Viszont a Pol-beat Fesztiválon még igen.

Kovacsics András:
Igen-igen, engem is meglepett utólag, mert majdnem azt hittem, hogy azt a számot nem én játszom, de láttam a felvételt... Néha kihagy az emlékezetem már... De ebből a fesztiválból csak ez az egy volt, az sem sikerült, nem tudták tovább vinni.

Ignácz Ádám:
A kérdés az, hogy mi vezérelte ezeket a zenekarokat, hogy tulajdonképpen egy felülről vezérelt és a kultúrpolitika által eleinte támogatott műfajt népszerűsítsenek, miközben utólag mindenki arról beszél, hogy alapvetően egy másik szubkultúrát akartak megjeleníteni. Miért kellett ezeket a kompromisszumokat mégis meghozni?

Kovacsics András:
Sok vitánk volt a zenekaron belül is, hogy kell-e ez nekünk. Az Illés elkezdett saját számokat írni, és követnünk kellett, nem akart senki lemaradni, ezekről a fórumokról, az Omega sem. Nyitni kellett a közönség felé. Akkoriban már az is nagy szó volt, hogy volt rádiófelvételed, a fesztiválok meg pláne.

Ignácz Ádám:
Elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor véget ér az Omegás pályafutásod. Azért az elég különös, hogy egy zenekarvezető kikerül a zenekarból. Miért és hogyan alakult ez az egész?

Kovacsics András:
Azt szoktam erre mondani, hogy nagy dolgok is sokszor kis dolgokon múlnak. Éppen az említett szám, a Nem várok holnapig volt a próbán. Volt egy kánon-szerű rész a gitárban, és a próbán mellényúltam, bár Mecky utólag bevallotta, hogy ő nyúlt mellé. Lényeg az, hogy rám támadtak, mert én voltam a szólógitáros. Én pedig megsértődtem, és azt mondtam, hogy nem jövök este az adásra. De nem gondoltam olyan komolyan, és persze ugyanúgy megjelentem. Viszont a többiek komolyan vették, már ott is volt helyettem a harmonikás "Manó" az Atlaszból. Akkor fogtam a cuccomat és eljöttem végleg, ennyi volt, semmi több.

Ignácz Ádám:
Épp pont a Táncdalfesztivál forgatása közben?

Kovacsics András:
Igen, a főpróbán, és az adásban már nem én voltam. Mostanság valamikor láttam azt az adást, és végül úgy oldották meg, hogy Mihály szólógitározott. De ezt is most tudtam meg nem olyan régen.

Ignácz Ádám:
S meg is szakadt akkor a kapcsolatod a zenekar tagjaival?

Kovacsics András:
Nem szakadt meg teljesen. Kóbor és Varsányi volt a barátom a zenekarból. Tudtam, hogy nem ők tehetnek róla. Amikor később találkoztunk, beszéltünk, de nem már jártunk össze. Igazából most lett jó a kapcsolat, amikor 2015 nyarán elkezdtünk próbálni a Budapest Parkban, és volt egyetlen egy szám, amit játszottunk. Egyébként érdekes,  ekkkor jöttem rá, hogy már nem megy úgy a szólógitározás.  Mert ugye áttértem a basszusgitárra, és húsz évet basszusoztam, más ujjrenddel. Pegéhez jártam egyébként, ő tanított. Nem tudok már visszatérni. Amikor megcsináltuk az Universallal az emlékkoncertet, - az ízületes ujjam miatt - vért izzadtam, hogy begyakoroljam a számokat. Meg is dicsértek, mert fejből játszottam le a 25 számot, nem akartam elrontani a produkciót, s nem is rontottam el. De én most már basszusgitáros vagyok.

Ignácz Ádám:
Az Omegával 1967-ben véget ért a közös történeted, viszont a te zenei pályafutásod még igen hosszú időn keresztül folytatódott tovább. Bár a nagyoknál sokkal kevesebb szó esik az Olympia zenekarról, azért, ha az ember a korabeli sajtót olvasgatja, vagy tájékozódik a korszak zenei életéről, akkor hamar kiderül, hogy az Olympia az egyik legjelentősebb budapesti beatzenekarnak számított. Miért van szerinted az, hogy mindenki a nagy hármasra fókuszál, és kissé feledésbe merülnek a majdnem ugyanolyan jelentőséggel bíró zenekarok?

Kovacsics András:
Az Olympia tulajdonképpen a leglelkesebb csapatom volt. Nem volt nehéz bekerülni, válogatni tudtam, miután kiszálltam az Omegából. Charlie keresett meg, hogy kellene szólógitáros. Nagyon gyorsan, pár hónap alatt ugyanabba az "élvonalba" kerültünk, ahol az Omegával is voltunk. És akkor még Charlie-nak nem is volt olyan erős hangja! Az igazság az, hogy mikor például bálokon játszottunk, két óra után berekedt, és beszélni nem tudott. úgyhogy zenekari számokat játszottunk inkább, mert más nem nagyon énekelt a zenekarban.
Én és Winkelmayer (akivel sokat beszélek mostanság is) is úgy látjuk, hogy amiatt feledtek el minket, mert nem maradt együtt az a felállás. Két évet voltunk együtt. Két év alatt elértük, amit lehetett, de utána jazz-zenészeket akartak bevenni, és odahívták Sztroba Danit és a gitáros Szendrődi Zsoltot. Onnantól kezdve valahogy nem úgy ment a szekér, ahogy kellett. Mert egy csapat akkor lesz jó, ha egységes tud maradni. Nem kell kiemelkedő zenésznek ehhez lenni. Ezért volt jó az Olympia is.

Ignácz Ádám:
Nem tartod ezzel együtt úgymond igazságtalannak vagy legalábbis különösnek, hogy ma már a beatkorszak kapcsán mindenki csak a három nagyról beszél, és például még olyan jelentős együttesek is, mint az Olympia vagy az Atlantisz valahogy kikerültek a képből?

Kovacsics András:
Ez azért van, mert Omega most is él. Zoránról nem beszélnek, de a Metróról már nem. De az Omega most is él, és olyan kemény tábora van, hogy az fantasztikus.

Ignácz Ádám:
Magyarul a folytonosságon múlik?

Kovacsics András:
Van egyfajta folytonosság, így van. Nemcsak azok járnak a koncertekre, akik akkor jártak, hanem olyanok is, akik azóta születtek. Meg vannak "fertőzve"! Eljönnek 700 kilométerre is akár. Utoljára az én buszommal volt az Omega Kassán. A rajongók utaznak 350 kilométert, majd visszajönnek éjszaka. Elképesztő.

Ignácz Ádám:
Az Olympiánál maradva még egy szó erejéig: zeneileg miben tudnád a különbséget megragadni, miben volt más az Omegában és az Olympiában játszani? Másképp zajlottak például a próbák, a felvételek, a számírás menete?

Kovacsics András:
A leglényegesebb különbség Charlie hangja volt, ami nagyon másmilyen, mint a Kóboré. Akkoriban lettek azok a hangok divatosak, mint amilyen a Steve Winvoodé is volt, ami olyan, mintha béka lenne az énekes torkában. A másik nagyon lényeges kérdés a fúvósok bevezetése. Winkelmayer pozanozott, Fábri Zoli trombitált és Charlie is trombitált. Én pedig átvettem a basszusgitárt. Fantasztikus volt, ahogy megszólalt a beatzene mellett a fúvósszekció, ez jelentette a fő különbséget.

Ignácz Ádám:
Itt már írtatok saját dalokat is?

Kovacsics András:
Nem, még itt sem.

Ignácz Ádám:
Akkor csak a Syconorban kezdtél el dalszerzéssel is foglalkozni?

Kovacsics András:
Igen, de csak az Universalban teljesedett ez ki.

Ignácz Ádám:
Mivel nagyon keveset tudni arról, hol léptek fel, s milyen közönségnek játszottak ezek a második vonalba tartozó zenekarok, megköszönném, ha mesélnél erről is keveset.

Kovacsics András:
Az Olympiával klubokban játszottunk, például a Kőbányai Ifjúsági Klubban, az volt az törzshelyünk. Annyira szerették azt a felállást, amelyben én is játszottam, hogy amikor jött a váltás, és én távoztam, Szendrődi Zsolték pedig bekerültek a zenekarba, egyszerűen kirúgták onnan a zenekart. Charlie ugyan másfajta zenét szeretett volna játszani, de az csak neki kellett, a közönségnek nem kellett érdekes módon.
Aztán az Olympiával játszottak Charliék később külföldön is.

Ignácz Ádám:
Melyik országban?

Kovacsics András:
Sok helyen voltak. Németországban biztosan, de keleti országokban is. De nem tudom pontosan, hogy hol. Az már az ő történetük.

Ignácz Ádám:
Az Olympia együttessel bekerültetek az Extázis 7-től 10-ig című filmbe, amit sokan jelentős előrelépésként értékelnek az Ezek a fiatalokhoz képest, mondván, hogy ez az a film, ami reálisan ábrázolta az akkori könnyűzenei színteret. Te mit gondolsz erről a filmről? Hogyan értékeled egyáltalán Kovács András hozzáállását, hogy egy szociológiai problémát vetett fel a beatzene, illetve általában, az ifjúsági zene kapcsán?

Kovacsics András:
Én ezt így nem elemeztem így ki soha, egyszerűen csak szerepeltünk a filmben.

Ignácz Ádám:
Hogyan választottak be titeket?

Kovacsics András:
Nem emlékszem már. Csak megkerestek, hogy játsszunk, és minden lehetőséget szívesen fogadtunk, de a tévé és film különösen előnyt élvezett. Meg akartunk jelenni a médiában.

Ignácz Ádám:
És ez egy hatalmas lehetőség volt.

Kovacsics András:
Igen, mindenképpen.

Ignácz Ádám:
Az a jelenet, amelyben szerepeltek, arról is híres, hogy a fiatal Hobó is megjelenik benne, amikor a ti számotokra táncolnak az emberek.

Kovacsics András:
Ő állandó vendég volt a Kőbánya Ifjúsági Klubban, és elég jellegzetesen táncolt. A filmrendezőt is megfogta az érdeklődését.

Ignácz Ádám:
Neked van most, vagy volt akkor valamilyen személyes kapcsolatod vele?

Kovacsics András:
Nem igazán volt. Viszont ne felejtsük ki a sorból a Súlyfürdő című filmet sem: abban is szerepelünk, és Hobo ott is látható. Trombita is volt a kezében, de nem zenélt soha, ha csak azt nem számítjuk, hogy a Hobo Blues Bandben énekelt. 

Ignácz Ádám:
Volt még egy érdekes tévés szerepésetek, a Slágerkupa, amelyen ráadásul nagyon előkelő helyezést értetek el az Olympiával.

Kovacsics András:
Igen, Harangozó Terit kísértük akkor. Még akkor sem voltak saját számaink, csak angol nyelven énekeltünk, illetve a filmben van egy bugyuta kis jelenet. hú, de rosszul énekel Charlie ott magyarul! Tolnai Klárival voltunk egy színpadon ebben a jelenetben. De az sem a mi számunk volt, nem tudom milyen szám volt. De fent van a honlapomon, mindenki megnézheti.

Ignácz Ádám:
Ez a szám ezek szerint egy érdekes vezet kérdéshez el: a beatzenekarok kísérőzenekarként való alkalmazásának problémájához. Ezek a zenekarok, rendszeresen kaptak előre megírt számokat. Hogy csak az egyik híres példát említsük: a Mi fáj?, amit sokan Zorán számának hittek, miközben azt a Nikolics-Boros páros írta valójában.

Kovacsics András:
Ez abból adódott, hogy a nagynevű szerzők, mint Szenes Iván vagy Bradányi Iván, írták a nótákat a nagyobb eseményekre, és ők találták ki azt is, hogy oda kellene adni egyik-másik fiatal zenekarnak ezeket, hogy csinálják meg. Így kaptuk meg a számokat, így kaptuk meg a Volt-e már bolondot, így kaptuk meg a Túl minden bolondos álmont. Vért izzadva meghangszereltük, mert éreztük, hogy ez nem a mi stílusunk, és nem is szerettük azt a nótát. Amikor viszont felvettük a rádióban, és a közönség elkezdte szeretni, később mi is megszerettük, és a sajátunkká vált. Érdekes folyamat volt ez. A következő lépés már az volt, hogy mi írtunk számokat, és adtuk oda Szenes Ivánnak vagy Bradányinak.

Ignácz Ádám:
1969-et írunk, amikor eljöttél az Olympiától.

Kovacsics András:
Igen. Onnan is inkább kikerültem, tehát nem magamtól jöttem el. Lecseréltek Szendrődi Zsoltra. Arculatváltás történt. Én nem sajátítottam el azt a "nyújtott" technikát, amit akkor Jimi Hendrix is képviselt, és hát Szendrődi Zsolt is ilyen irányba fejlesztette magát. De ezúttal is elfogadtam a döntést, és rögtön meg is keresett a Syconor, szintén ők kerestek meg, és az a muzsika már jobban feküdt nekem. A Syconor egyébként ma is létező zenekar. Klubjaik vannak, és szinte ugyanaz az élet veszi őket körbe, mint korábban. A Rockmúzeumban is szoktak játszani. A Syconorban két év együttzenélés után hárman, Kapitány Gábor, Zwolenszky Ferenc és én, úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy új zenekart. Én akkor váltottam basszusgitárra, azzal a céllal, hogy szólógitárost keresünk. Maradt a billentyűsünk és az énekesünk, és jött Király Tomi, illetve Végvári Ádám, és ebből lett az Universal. Végvári is egy jó gitáros volt, már akkor is jó volt, de még most is megállja a helyét. Király Tomi is jó dobos volt. Később ő volt az is, aki elkezdett szöveget is írni. Van pár olyan számunk, amit az ő szövegére írtunk. Ezeket már a magunkénak éreztük, és a közönségünk is szívesen hallgatta az általunk írt dalokat. Az Universal későbbi sikerét a Kovács Katival való együttműködés jelentette. Vele 10-11 évet játszottunk együtt, és tíz év alatt - nem vicc - 2354 koncertünk volt. Magyarországon és a környező országokban: a Szovjetunióban, Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban és Kubában.

Ignácz Ádám:
Nyugatra nem jutottatok el?

Kovacsics András:
Egyszer Münchenbe is kijutottunk, de nem az volt a jellemző. Az NDK-ba jártunk még, mert ott nagy sztár volt Kati. De, amikor velünk összekerült, már NDK-ban vesztett egy kicsit a régi fényéből, és már ő nem akart sehová visszamenni. És volt egy olyan kikötése, hogy ugyanarra a helyre csak kétévenként menjünk el. Tehát nem lehetett a következő évben sem ugyanoda menni. Havonta húsz koncertünk volt így is. De szerettük ezt az életet.

Ignácz Ádám:
S mi az, ami miatt ez az 1980-as évek közepén mégiscsak véget ért?

Kovacsics András:
A műsor úgy zajlott, hogy első 45 percben az Universal játszott saját számokkal, s amikor befejeztük, akkor jött Kati. Viszont Kati olyan volt, hogy ha hátul meglátta, hogy hiányzik három hely, és nincs teltház, akkor már megjegyezte, hogy nincs teltház. És amikor a hátsó sor végig hiányzott, akkor azt mondta, hogy itt a vége. Ekkor egyszerűen lehúztuk a rolót, és abbahagytuk.

Ignácz Ádám:
Ilyen szinten tőle függött a zenekar?

Kovacsics András:
Nézd, mi önállóan nem tudtuk behozni a közönséget. Katira volt időzítve a produkció, és amikor ő úgy érezte, hogy nem jönnek be rá elegen, akkor bekövetkezett a baj. Nekünk ekkoriban csak ez az egy bevételünk volt, önállóan nem nagyon játszottunk, és klubélet pedig már nem volt. Diszkósok uralták a piacot mindenütt, mert olcsóbb volt, és jobb minőségben szólhatott.

Ignácz Ádám:
Ekkor a te zenei pályafutásod véget is ért?

Kovacsics András:
Igen.

Ignácz Ádám:
Tehát ezek után már csak nosztalgiakoncertet adott a zenekar.

Kovacsics András:
Így van. De lélekben zenész maradtam, és más is így érzi szerencsére, úgyhogy nem mondjuk azt, hogy a nevemből élek. Viszont nagyon örülök annak, hogy a Rockmúzeum megalakult, mert ott minden adott az emlékek ápolásához.
Ott van az első gitárom is, és ott van a Zenészek Panteonja is, amit Hérics Nándor festőművész - rólam utólag - festett meg, Ettől szentély jellege van a múzeumba. Én készítettem a múzeum honlapját, ez vált a hobbimmá.

Ignácz Ádám:
Ezek szerint fontosnak tartod, hogy a könnyűzenei örökség megmaradjon?

Kovacsics András:
Igen, feltétlenül fontosnak tartom.

Ignácz Ádám:
S mit gondolsz, mennyiben szólhat ez a fajta zene a fiatalabb generációknak? Mennyire láthatják meg ennek a zenének a szépségeit? Mennyiben érthetik meg azt a kort, amiben éltetek?

Kovacsics András:
Abszolút megértik, és igénylik is. A koncertek is teltházasak. A honlapomat is azért raktam össze, mert fiatalok jöttek, hogy szeretik az Omegát, és érdekel a zenekar előélete, az első öt év is. A zenekarnak nem volt ez ilyen fontos. És az is fontos, hogy a könyvemet megírtam, s most úgy néz ki, hogy Kóbor nem írja meg az ő hasonló témájú könyvét. Arról beszéltünk, hogy az Omega-könyv megírását átadják egy olyan kaliberű embernek, mint aki írta a Beatles Bibliát is, és akkor ezt az első öt évet az én könyvemből emeljük be oda. Ebbe is megérte befektetnem, ezzel is segíthetem az emlékezést.

Az interjú eredeti lábjegyzetelt változata: ITT

NKA élet és karrierinterjúk (rezümé) --->>