Igen, - ahogy Laci mondta - valóban a 60-as években a Hordó volt a legjobb helyszín, amit egy beat zenekar kívánhatott magának, a lejárattal szemben volt a színpad, ahova elég szűken fértünk fel, - a dob így is lekerült róla - ebben az időben volt mögöttünk a kredencnek tűnő T hangfal, amiben külön hangszóró volt erősítővel minden hangszernek. Akkor választottuk szét először az éneket, két sovány előretolt ládával, így már nem gerjedt az énekmikrofonoktól.
Maga a Hordó hosszúkás, a teteje volt faborítással hordóformára kialakítva, lévén pincehelység, a szellőzés keskeny nyílásokon történt. A második menetre, - amikor megtelt a Hordó - igen csak bemelegedett, ennek és a zenekar testközelségének volt köszönhető,

hogy a zene ütemét az agyában érezte mindenki és szinte együtt dobbant a szíve a ritmussal.

Rendkívüli jó hangulatot tudtunk így elérni, a közönséggel együtt mi is szerettük azt a helyet.
Hetente háromszor, szerdán, szombaton, vasárnap voltak a játszási napok, hétről-hétre 2-3 új számot tanultunk, ettől még szinte ugyan azokat a számokat hallhatta a közönség, és ennek ellenére jöttek és váltották a tagsági igazolványokat.
Akkor vált a Hordó igazán barátságossá, amikor beplakátoztuk a falakat, színesedett, javult a színpadkép.