Mit tehet egy "öreg" zenész a banda 20. születésnapján?
	Leűl, emlékezik és tanulságos történeteket mesél.
	A karosszékben:
	Benkő László.

- Tudod, mi volt akkor a legjobb játék? Ahogy kitaláltuk a Luxemburgról lekapott számok végét. Akkoriban ugyanis úgy tanultunk, hogy a basszusgitárosunk, Varsányi még a buli vége előtt leugrott a színpadról és rohant haza, hogy elérje a luxemburgi adás kezdetét. Fogta a kis 15 kilós vörös traktorját (Szikra magnó lehetett), és ahogy volt, felvette a műsort, a heti Top 20-at, kiúszással, beúszással együtt. Mi pedig másnaptól megtanultuk az egészet. Ahol elúszott, ott kitaláltuk, aztán a következő héten azonosítottuk. Hát voltak meglepetések...

- Nem nagyon fordult elő, mert résen voltunk. Ha jól emlékszem, a Metró csütörtökön játszott, mi szerdán, úgyhogy az ó bulijukon mindig ott voltunk, hosszúra nyúlt fülekkel. Szerencsére természetes módon adódott, hogy ők más karakterű nótákat választottak ki, elsősorban olyat, ami Zorán hangszínének megfelelt. Ami az ő repertoárjukból kimaradt - a miénk volt

- Halandzsa is volt?

- Hogyne. Egyedül Macky tudott angolul, a többiek először halandzsáztak, később néhányan ezen keresztül megtanulták a nyelvet.

- Hol játszottatok?

- Kezdetben a Várban, a Danúviában. Később a Vár kisterme lett a törzshelyünk.

- Pénz?

- Pénz semmi. Később, amikor már sikeresek voltunk, 40- 50 Ft volt a gázsi (ez ma kb. 100 forintot jelentene), de ez minket akkor egyáltalán nem érdekelt.

- Honnan volt a cucc?

- A Varsányiék előszobájából. Azt rendeztük be műhelynek: ott aztán szerencsére az egész család kalapált, fúrt, fűrészelt. Régi rádiókat szedtünk szét, azokból lettek a hangfalak.

Később Varsányi "céggé" nevezte ki magát, ő volt az Ergyafon. Nagyon meg volt sértve, amikor bejöttek a Selmerek, és mindenki összetörte magát, hogy neki is legyen. Ez akkor kötelező státuszszimbólum volt, nem volt mit tenni. Mi is csak akkor jöttünk rá, hogy az Ergyafon még jobb is a Selmernél, amikor az újonnan vett nagy Selmerünk húsz perc alatt leégett. De akkor már sirathattuk az egész kalapálós korszakot. Pedig azok voltak a gyönyörű, lelkesedéssel teli idők. Még szerencse, hogy azért jó ideig eltartott a fűrészelés...

Egyszer nézzük a Tv-ben a Ki mit tud-ot (1962-ben), s látjuk, hogy a "Gézengúz"-osok közül az egyik, bizonyos Koncz Zsuzsa valahonnan nagyon ismerős. Akkor már a Várban játszottunk, nagy törzsközönség előtt. Következő szombat, buli a Várban; megvan! Innen ismerjük, a saját bulinkról, ott táncol lent egy sráccal. Nekilódulunk a szünetben a szaxofonsal (ő volt közülünk a legszemtelenebb), leszólítjuk a büfében, hogy volna-e kedve megtanulni néhány számunkat. Azt mondta, hogy lehet. Össze is jöttünk, egész héten gyakoroltunk vele, a Locomotiont és hasonló nótákat. Szombaton indul a műsor, mi "show"-ban gondolkozunk: Zsuzsa továbbra is lent táncol a fiúval mi meg egyszer csak "spontán" felhívjuk a csajt, aki elénekel három nótát. Nagyon nagy siker volt.

- Később mégis elpártolt tőletek.

- Igen, pedig még volt egy nagy közös sikerünk, a 63-as Sportcsarnok-bulin. Emlékszem, Illésék ott ültek a színpad szélén - akkor már hallatlan népszerűek voltak, mi meg csak kezdők - igencsak figyeltük egymást, hogy mitől döglik a légy. Jön a Koncz: hatalmas siker. Gondolom, a színpad szélén már akkor úgy érezték, hogy jó volna nekik is. Koncz annyira feldobta a műsort, hogy onnan kezdve csak fokozódott a hangulat: Omega, Metró, Illés, eufória. Ez még a fesztivált megnyitó repülő zöldségeskert hatását is felülmúlta.

- Igen, a koncert azzal kezdődött, hogy a színpadon ülő zsűrit keményen megdobálták paradicsommal, tojással, répával A rendezők ugyanis először, de nem utoljára, szarvashibát követtek el a műsor szerkesztésénél. Fogalmuk sem volt, mi ez az új dolog, amit néhány együttes ennyire akar.

- Kik léptek fel akkor?

- Illés, Metró, Scampoló, Omega, Benkó Dixieland. Benkóék vagy 10 évig itták a levét, hogy itt kellett fellépniük. A legrosszabb lélektani pillanatban hívták őket ide közénk, amikor a jazzélet éppen pangott, a beat viszont hatalmas robbanással tört be. Természetes, hogy kitört a botrány - repültek a paradicsomok. Később is rendszeresen keverték a különböző műfajokat, ahelyett, hogy elkülönítették volna őket; igazi beatfesztivál, popfesztivál azután sem volt. De a dobálás elmaradt, mert kiderült, hogy még a táncdalfesztiválnak is csak örülhetünk. Sokáig ez volt ugyanis az egyetlen lehetőség az országos nyilvánosságra.

- Ha jól emlékszem, a Sportcsarnokban akkor nemcsak zenekarok léptek fel?

- Valóban, néhány rendőr is fellépett, bár nem közvetlenül a bulin. Egy órával a koncert befejezése után megyünk a sötét Verseny utcában, amikor egy kapu alól hirtelen előugrik három ember, közülük az egyik rendőrruhában. Elkapnak minket, hogy "Ti voltatok azok! Most megvagytok!" Hogy mik voltunk mi? Egy szót sem értettünk az egészből, Ez a legrosszabb, amikor azt sem tudjuk, hogy mi a baj velünk. Szóval az éjszakai állóhely már ott várt minket a Keletinél, a rendőrőrsön. Néhány "kolléga" álldogált még ott rezignáltan, féllábon. Mondtam én, hogy kérem, én ott játszottam a színpadon - egy szavamat sem hitték. Ők azt látták, hogy ment két hosszú hajú huligán a sötét utcán, nekik ez éppen elég. Aztán hajnali négyre valahogy tisztázódott a dolog. De a lábunk igencsak zsibbadt volt.

Ennek is megvolt a maga története: hogyan kerültek a tagok az együttesbe. A bulikon mindenkinek hagytunk egy számot, amiben nem kellett játszania, lemehetett táncolni. Még basszus nélküli nótánk is volt - akkoriban mindenkinek nagyon fontos volt a tánc. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a szaxit soha nem kell kihagyni, még akkor sem, amikor a régi szaxofonunkat elvitték katonának. Menetrendszerűen megjelent egy kedves, mosolygós srác, szerényen közölte, hogy ezt ő mind tudja, a szaxis nyugodtan elmehet, ö majd játssza tovább. (Ekkor még javarészt külföldi repertoár ment.) Be is állt, rendszeresen játszott. Csak azt tudtuk, hogy ő a Laci. Egyszer jött az OSZK-tól egy telefon (az ORI akkor még nem foglalkozott velünk), hogy ezentúl csak engedéllyel lehet játszani, készüljünk fel, mert kijönnek meghallgatni minket. Mi igyekeztünk felkészülni, az ajtóban pedig megjelent egy nagy kövér, egy savanyú sovány meg egy remegős ideges. Na, a látvány már megvolt. Mi felálltunk a teljesen üres Danúviában (akkoriban külterületi művelődési házakban játszottunk) és elkezdtünk csörömpölni. A hatást nem részletezem. Felálltak, és látszott rajtuk, hogy végünk van. Nekünk befellegzett. Egyszerre kicsit gyámoltalanul megszólal az újdonsült szaxofonosunk: tessék mondani, hát miért kellett ezt csinálni, hát én szólhatnék a papámnak, és akkor megcsinálnánk rendesen.

- Miért, ki a papád?

- Hát a Harmath. Ő az OSZK igazgatója.

Így lett nekünk szaxofonosunk és engedélyünk.

Amikor Harmath Laci elment, meghirdettük az énekes és a szaxofonos helyét. Erre a hirdetésre jött a Wittek Mari, aki fantasztikusan tudott énekelni, főleg utánozni. Elég volt egyszer lejátszanunk neki valamit a magnóról, azonnal hiba nélkül elhalandzsázta. Még Sonny and Chert is előadta, egyedűl! Közben lógott keze-lába, igazi kamasz fruska volt. Másnap megjelenik ugyanez, fiúban. Hatalmas ádámcsutka, a bokájáig lóg a szaxofonja, és mindent lejátszik. A szaxofon hangja olyan, mint egy tülöké, de csupa zene a srác. Kiderült, hogy az Artistaképző gimibe jár, s a tanárjától kölcsönkérte az iskola egyetlen szaxofonját, amit azóta sem adott vissza. Négy nap alatt megtanult rajta játszani - ha hegedűt hirdettünk volna, akkor azt tanulja meg -, de persze ennyi idő nem elég ahhoz, hogy meg is szólaljon a hangszer a kezében. Felvettük, mert tele volt zenével. Ő volt Somló Tamás.

1964-ben sikerült megszereznünk az Eötvös Klubot. (Aktív link a klubról)

Ez nagy dolog volt, mert azóta sem ismerek ilyen jó helyet. Valóban úgy mentünk oda, ahogyan hazajár az ember. Próbatermünk volt, minden héten játszottunk és szabadon használhattuk az egész helyiséget.

- Hogyan sikerült hozzájutni?

- Nagyon szoros versenyben "nyertük meg": vetélkedőt hirdettek az Egyetemi Színpadon, a tét a klub volt. Akit a közönség befuttat, azé a klub. Az Atlantisszal versenyeztünk, ami igazán nem volt gyenge banda. Az volt a szerencsénk, hogy a mi szereplésünk után valahogy nagyon oldott hangulat lett, amit nemcsak mi váltottunk ki, hanem magának a beatnek mint valami új dolognak a hatása.

Fű, fa, virág feljött a színpadra, azt hiszem, ez volt az első jam. Volt ott imitátor, aki Sinatrát utánozta, néger diák, aki "igazi" bugit énekelt: szóval hatalmas örömködén folyt a színpadon. Ezzel aztán nem volt nehéz nyerni.

- Ezután kifejezetten sikeres korszak következett. Maga a beat kezdett polgárjogot nyerni - különböző intézmények fedezték fel, habár az nagyon is kétarcú dolog. Mi is szerepeltünk minden nagyobb rendezvényen,

Egyetemi Színpadon, ahol politikai kabaréban játszottunk: "És mit fizetnek" című műsorban, később Sándor György önálló estjén.

Volt egy Gitárpárbaj c. műsor is. (Aktív link a koncertről)

aztán persze a Táncdalfesztivál. De ez már egy másik korszak: a következő menet. L. J