Magyar Tudományos Akadémia
Free Homepage Translation
 
  Zenetudományi Intézet  
 
   
.Ignácz Ádám
 

Kovacsics András-életútinterjú (rezümé)
Kovacsics András neve ma talán már nem annyira ismert, mint a nemrég ötven éves jubileumát ünneplő Omega együttes ma is aktív tagjaié, pedig Benkő László és Kóbor János mellett talán ő a zenekar első öt évének legfontosabb szereplője. Az 1962 és 1967 között az Omegában a zenekarvezetői feladatokat is ellátó Kovacsics a korszak más neves együtteseiben is megfordult a későbbiekben: játszott az Olympiában, a Syconorban és az Universalban is.
Az Omega előtörténetéről Kovacsics tudja a legtöbbet, bár bizonyos pontokon emlékei eltérnek az imént említett alapító tagokétól. Szerinte "két szálon indult el az Omega. Meckyék négyen vagy öten a József Attila Gimnáziumba jártak, és csináltak egy zenekart. Ott tényleg az történt, hogy kisorsolták a hangszereket, mert az amatőrnél is amatőrebb volt mindenki. Sokan ki is hullottak abból a zenekarból, ezért gitárost kezdtek keresni. Így kerültem a képbe én. Végül ebből jött össze az a bizonyos Ciklon zenekar, ahol hárman voltunk - Varsányi, Mecky és én -, továbbá egy zongorista, illetve egy szaxofonos, akikhez csapódtunk. Ez a zenekar nagyon jól ment, de egyszer Benkő lejött egy próbára. Volt Lacinak valami felkérése: az amerikai követségen kellett játszani, és ő úgy érezte, hogy az ő zenekara, a Próféta, akikkel a Várban zenéltek, nem alkalmas erre. Mi viszont jól játszottuk az amerikai, meg az angol slágereket, ezért átadta nekünk a bulit, de persze ő is ott volt, amikor felléptünk, és úgy éreztem, hogy nagyon megtetszett neki a játékunk. Mi viszont épp nem voltunk megelégedve a sorsunkkal, mert mindent az döntött el, hogy hol tud az ember játszani. Ez volt a legfőbb szabály: jó helyen kellett játszani ahhoz, hogy jöjjön a közönség. Nem feltétlenül volt szükség koncert-helyszínre, mert mindenhol lehetett koncertet tartani. Jó példa erre az Alkotmány mozi Újpesten, ami mindig megtelt a vasárnap délelőtti matinéra. A közönség ki volt éhezve rá, hogy halljon ilyen zenét, ezért mindenhova eljöttek. Egy idő után végül hárman döntöttünk úgy, hogy jobb fellépőhelyeket kell keresnünk, és megkörnyékeztük ismét Benkőt. A kezünkben volt a repertoár, én játszottam szólógitáron, bőgőn Varsányi István, Mecky pedig ritmusgitáron. Ehhez a felálláshoz már nem probléma egy dobost vagy zongoristát szerezni. Vittük tehát a repertoárt Benkőnek, aki a Várban játszott, és valahogy be akartunk kerülni ebbe a zenekarba. Be is >szivárogtunk<. Persze kifúrni nem akartuk Lacit, nem is lehetett volna. Így jött létre az Omega, egy darabig még Próféta néven. A dobos Künsztler Tomi lett, aki sajnos már meghalt Amerikában. Kóbort először nem akarták, de Varsányi kiharcolta valahogy, hogy ő is csatlakozzon, azt bizonygatva, hogy kísérőgitár nélkül nem lesz jó a zene. Én pedig végül ebben a bandában is szólógitáros lettem, de mire ez kialakult, addig eltelt egy hónap is, szóval nem ment minden olyan simán."
A gitáron és basszusgitáron egyaránt játszó muzsikus a lelkes amatőrök közé sorolja magát, akik kedvtelésből és rajongásból kezdtek zenélni. Bár úgy fogalmazott, hogy az első beatgeneráció tagjai közül "mindenki amatőr volt, aki 1960 körül elkezdett foglalkozni a beatzenével, mert nem létezett Magyarországon a műfajhoz szükséges előképzettség, nem voltak tanárok, akik megtanították volna nekünk a beatet. Akkoriban a könnyűzene az olasz slágereket vagy a dzsesszt jelentette, ebbe a közegbe robbant be a beat. Mi is csak a rádióból tudtuk elcsípni a nótákat. Egyszerűen >lehallgattuk<, és ez alapján játszottuk a számokat. De mindössze ennyivel voltunk előrébb a közönségnél. Hangszereink és erősítőink sem voltak."
Kovacsics szerint a beatzene az akkori fiatalok számára valóban teljességgel újszerű volt, olyasvalami, amit korábban nem hallhatott az ember. A zenekarok nemcsak a Beatlest tekintették példaképüknek, hanem a korábban is létező gitáregyütteseket is, például a Ventures-t és a Shadows-t. Zenéjükkel hamar sok rajongót szereztek maguknak az amatőr formációk, noha a hivatalos nyilvánosság fórumain eleinte még nem jelentek meg. Mint mondta, "szájról-szájra terjedtek a hírek, ez volt a jellemző. Másra nem is volt lehetőség, plakátjaink sem nagyon készültek. A plakátokat a művelődési házak rakták ki. Akkoriban úgy játszottunk, hogy voltak állandó klubok, és a közönség tudta, melyik napokon ki hol lép fel. Az Eötvös Klub volt az Omega legfontosabb törzshelye, amelynek most a Centrál kávéház van a helyén. Az Eötvösben játszottunk szerdán, szombaton és vasárnap. Minden héten tanultunk két-három új számot, amit a táncos közönség örömmel hallgatott és igényelt is a Hordóban, ahogy a pincehelyiséget akkoriban nevezték."
A zenekarok igyekeztek emellett egymás munkásságát is követni: ha lehetőségük nyílt, eljártak egymás klubjaiba is. Az Omega tagjai rendszerint a Metro koncertjein tűntek fel. "A közönség ellenségeskedett a másik táborokkal, de mi a zenekari tagokkal jóban voltunk" - mondta ezzel kapcsolatban Kovacsics.
Az Illés együttes első magyar számait ő is sordfordítóként élte meg. Az Omega új korszaka viszont nem ekkoriban, hanem Presser Gábor érkezésével következett csak be, két évvel később. "Mi, aki műveltük ezt a zenét, nem nagyon tudtuk elképzelni, hogy magyarul is el lehet énekelni a beatszámokat. De azért próbálkoztunk, írtunk is nótákat, csak nem jókat. Korábban zenekari számot is írtam, azt játszottuk is. De szöveggel nehezebb volt. Megkerestünk akkori újságírókat, és a segítségüket kértük a szövegírásban, de nagyon rossz szöveget írtak az eleve rossz nótákra. Nem volt még hozzá tehetségünk akkor. Gyakorlatilag kínlódtunk, és irigyeltük a Szörényi-Bródy párost, hogy >házon belül< meg tudják oldani mindezt. Ez akkor változott csak meg, amikor jött Mihály Tomi és mondta, hogy van egy barátja, akit lehoz a próbára, hogy meghallgassuk. Ő volt Presser. Ott változott meg valami, mert Presser képzett zenésznek számított."
Kovacsics és Presser már nem sokáig zenéltek együtt, mert előbbi az 1967-es Táncdalfesztivál próbáin egy összeszólalkozás után elhagyta a zenekart. Ezt követően lépett be Kovacsics az Olympiába és Syconorba, amelyek a magyar beat élvonalába tartozó, országosan ismert zenekarok voltak. A gitáros pozitív emlékeket ápol erről az időszakról. "Az Olympia tulajdonképpen a leglelkesebb csapatom volt. Nem volt nehéz bekerülni, válogathattam az ajánlatok közül, miután kiszálltam az Omegából. Charlie keresett meg, hogy kellene neki szólógitáros. Nagyon gyorsan, pár hónap alatt ugyanabba az >élvonalba< kerültünk, ahol az Omegával is voltunk. Pedig akkoriban Charlienak nem is volt még olyan erős hangja. (De a) leglényegesebb különbség (egyértelműen) Charlie hangja volt, ami nagyon másmilyen, mint a Kóboré. Akkoriban lettek azok a hangok divatosak, mint amilyen a Steve Winwoodé is volt, ami olyan, mintha béka lenne az énekes torkában. A másik nagyon lényeges kérdés a fúvósok bevezetése. Winkelmayer pozanozott, Fábri Zoli és Charlie pedig trombitált. Én meg átvettem a basszusgitárt. Fantasztikus volt, ahogy megszólalt a beatzene mellett a fúvósszekció, ez jelentette a fő különbséget."
A Syconor együttesben már kevesebb lendület volt. Így jött az együttes három tagja -Kapitány Gábor, Zwolenszky Ferenc és Kovacsics - részéről az ötlet, hogy csinálnak egy új zenekart. Ez lett az Universal, Kovacsics pályafutásának utolsó jelentős állomása. "Én akkor váltottam basszusgitárra, azzal a céllal, hogy szólógitárost keressünk. Maradt a billentyűsünk és az énekesünk, és jött Király Tomi, illetve Végvári Ádám. Ebből lett az Universal. Végvári már akkor jó gitárosnak számított, de egyébként még most is megállja a helyét. Király Tomi is jó dobos volt. Később ő elkezdett szöveget is írni. Van pár olyan számunk, amik az ő szövegére készültek. Ezeket már a magunkénak éreztük, és a közönségünk is szívesen hallgatta az általunk írt dalokat. Az Universal későbbi sikerét a Kovács Katival való együttműködés jelentette. Vele tíz-tizenegy évet játszottunk együtt, ezalatt - nem vicc - 2354 koncertünk volt. Magyarországon és a környező országokban, a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Kubában."
A Kovács Katival való együttműködés az 1980-as évek közepére felbomlott, ezzel pedig Kovacsics is aktív karrierje a végéhez ért. A zenei örökség ápolását azonban továbbra is fontos feladatnak tartja. Segít a Rockmúzeumban, honlapot készít és könyvet is írt a témában.
Az interjút Ignácz Ádám készítette.