Síugrás
Free Homepage Translation
 
     
 
Nővérem fotóalbumában - amikor az evezős képeket kerestük - rábukkantam két síugró fényképemre, valamikor 17-18 éves koromban készülhetett, konkrétan a szabadsághegyi sáncon. Akkoriban a Dózsa Síszakosztályában leigazolt versenyző voltam, felszerelés gondom nem volt, a téli szezon elején bementem a szertárba és megkaptam az ugró-, lesikló-, futó léceket a vele járó öltözékekkel együtt.
 
 
 
     
 
Azt érdemes tudni, hogy 3 teljesen különböző kialakítású, méretű sporteszközről van szó:
 
     
 
ugró sí 2.4 méter hosszú, extra széles, 3 vezető núttal a siklófelületen,
lesiklóléc kb. 1,9 méter, keskenyebb, kantnival, 1 vezető núttal, valamint bottal,
futóléc kb. 1,9 méter, extra keskeny, csőre erősen ívelt, extra hosszú bottal.
 
     
 
A kötéseket nem részletezem, mert még jobban eltértek egymástól, és évről-évre fejlődtek, míg elérték a ma ismert kialakításukat. Kioldó, automata kötésről kezdetben nem beszélhettünk, sőt - a kandahár, cipő sarkát felengedő kialakítással szemben - szíjjal (Langrimen) hozzáfogtuk a cipőt a síhez, ami nagyobb bukás esetén szinte biztos lábtörést jelentett. Az már nagy továbblépés volt, amikor a cipő orránál kiforduló tuskót alkalmaztak és a sí nem csavarta magával a lábat.
 
     
 
1. Szabagsághegyi nagysánc
 
     
   
A sánc a Normafa közelében, a Hármaskút-tetőn állt, a János-hegy felé menet. 1955 őszén magasították meg, később műanyaggal borították a nyári ugrásokhoz, csúszáskor olyan hangot adott, mint a gépfegyver.
 
   
A sánc bal oldalán látható falépcsőn kellet felbaktatni vállravett sílécekkel a "toronyba", Ennek - a kisméretünek mondható építménynek is fél méter kilengése volt a toronyban.
 
   
Sokan arra gondolnak, hogy ez egy ugrató, de nem! A sáncasztalnak 6 fokos a lejtése, elugrás nélkül 10 méterre "letesz" a felső puklira, gyakran agyrázkódási tünetekkel, ezért kell a lejtőre érkezni, ahol biztonságos a talajfogás.
 
   
Ez a sánc a 35 méteres és az e fölötti ugrásokhoz készült, az első ugrások előtt szorgalmasan gyakoroltunk kisebb földsáncokon, majd kb. 100-szor lecsúsztunk az sáncasztal alól, szokni a sebességet, magát a lejtőt.
 
   
Ugrásaim 33-34 méteresek, a sáncrekord 41 méter volt.
 
     
 
Plants: image 1 0f 4 thumb Plants: image 1 0f 4 thumb
33 méteres ugrásaim a Szabadsáhhegyi sáncon.
 
 
2. Mátraházai síugrósánc
 
     
   
Ez a sánc már kapcsolódik a zenei pályámhoz, mint az a későbbiekben ki fog derülni. A mellékelt kép előrevetíti, hogy ez a sánc is megszűnt, mint ahogy az egész síugró sport Magyarországon.
 
   
90 méteres volt a sánc, itt már a lecsúszás magasságát állítani lehetett a beülő szerkezettel, ezzel szabályozva az asztalnál elért végsebességet, nagyobb vagy kisebb, de mindenképpen  biztonságos 60-80 méteres ugrásokhoz.
 
   
A legnagyobb probléma az állandó hó hiány volt, a sáncot mindig meg kellett "hordani", kosárral vitték föl a havat. Négy-ötszáz kosár volt a minimum; a Kékestetőről teherautóval hozták át a havat, trógerolni a közeli edzőtáborból jöttek a sportolók. Utóbb csigát helyeztek a sánc legmagasabb pontjára, ezzel a korszerű módszerrel legalább nem kellett cipekedni."
 
    ________________________________________________  
   
1990 évben - a létszámában és létesítményeiben romló - síugró sport szinte teljesen megszűnt annak ellenére, hogy a mátrai sáncon több nemzetközi versenyt, többek között Európa Kupa futamot is sikerült jól megrendezni. Egyedül Kőszegen maradt meg egy szakosztály és néhány lelkes támogató és szülő, valamint egy kicsi és korszerűtlen sánc.
 
     
  Plants: image 1 0f 4 thumb  
1959. január 11-én nemzetközi síugró versenyt rendeztek Mátraházán. A rossz hóviszonyok miatt a versenyzők, az éppen ott táborozó vízilabda-válogatott segítségével hordták a havat a sáncra. Egy újságíró tudósított az előző napi edzésről, hogy a Honvéd legjobb síugrója, Dózsa Tibor a január 8.-i, csütörtöki edzésen megsérült és ez sporttársait lelkileg nagyon megviseli. A hétfői számban a versenyről szóló beszámoló olvasható, valamint egy tőmondatban Dózsa Tibor állapotáról szóló egyre rosszabb hírekről számolnak be. A teljes évfolyamot átlapozva sem találtunk további információt.
 
 
Dózsa Tibor néhány hónappal később az Amerikai úti klinikán elhunyt. Óbudán helyezték örök nyugalomra, Kárpáti Rudolf többszörös olimpiai bajnok búcsúztatta.
 
         
 
Mint sporttársai, ennél többet tudtunk, mert figyeltük egymás ugrásait és a látványtól a szó szoros értelmében halálfélelmünk lett, az edzés abba is maradt. Magyarázatképpen az kell tudni, hogy a síugrás valahol repülés is egyben, ahol az aerodinamika törvényei ugyanúgy műkődnek, mint a repülőgépeknél. Két felület jöhet számításba, a sí és a test a karral. Dózsa előrenyújtott kézzel ugrott, ez volt a német Helmut Recknagel után az "egyéni" stílusa, ám a síléc felcsapódott a melléhez, elveszítve az egyik felületet, sajnos a test felülete kevés volt, hogy ráfeküdhessen a légáramra. A következmény az lett, hogy előre átfordult a levegőben és a lejtőre tarkóval érkezett, elveszette eszméletét, össze-vissza tekerte a 2 sí az elmaradt testfeszítés miatt, rettenetes látvány volt. Nekem akkor lett volna ezen a sáncon az első próbaugrásom, természetesen az is elmaradt.
 
     
 
 
Ezzel a hírrel jött el a pillanat, amikor a családomban betelt a pohár. Szüleim mindent megígértek, ha befejezem - láthatod most már bizonyítottan veszélyes - síugrást. Kérhetek bármit! No így kaptam korcsolyát, sőt még egy gitárt is. Természetesen abbahagytam.
Ez a "sőt" indította el zenei pályámat 1959 év végén. Eleinte nyári evezős túrákon tábortűznél énekeltem, majd kezdődtek a már ismertetett zenekari próbálkozások.
 
     
  Még egy kis technikai utószó:  
         
  Plants: image 1 0f 4 thumb  
A modern V-technikát a svéd Jan Boklöv dolgozta ki 1985-ben. Az ugrások ezzel kb. 10%-kal lettek hosszabbak, mint a párhuzamos léctartással. A magyarázat nagyon egyszerű: így tisztán maradt 2 felület a "vitorlázásra", a sílécek és a felsőtest. Ezért a modern, V-technikás síugrásban az aerodinamikának még fontosabb szerepe van. A versenyzők ezért olyan ruhát is viselnek, ami ennek megfelel.
 
   
A síelőknek telemark pozícióban kell érinteniük a földet, a síelő egyik lába a másik előtt kell, hogy legyen, és a másik
 
 
térdét be kell hajlítania; ez az úgynevezett támadóállás. A stílus pontozásánál ezt is értékelik.
 
     
  Egy vidámabb tőrténet a végére:  
     
   
Emlékeznek Michael Edwardsra? Nem? És ha úgy mondom, hogy Eddie, a Sas? Na, ugye! Akinek esetleg így sem ugrott volna be, annak elmesélem, hogy a szódásüveg vastagságú szemüveget viselő brit síugró az 1988-as, calgaryi olimpián mindkét sáncon - negyven méter körüli ugrásokkal - tök utolsó lett, a sajtó mégis annyit foglalkozott vele, mint a három aranyérmet nyerő Matti Nykänennel.
 
 
Eddie, a Sas közönség kedvenc lett - a záróünnepségen Juan Antonio Samaranch NOB-elnök név szerint említette -, ám egyúttal magára haragította a sportági vezetőket, mondván, a síugrás nem bohóckodás, sokkal inkább veszélyes üzem, amelyet csak felkészült versenyzők űzhetnek.
 
 
Eddie, a Sas - amint az egy közelmúltbeli interjújából kiderül - annak idején Finnországban igyekezett ellesni a titkokat a legnagyobbaktól. Pénze kevés volt, ezért egy elmegyógyintézet üres cellájában aludt, éjszakánként két dollárért. Utóbb azt mondja, furcsa volt, de a célnak megfelelt.
 
  Eddie, a Sas megcáfolta a mondást, miszerint a sportban csak a győztesekre emlékeznek.  
     
  Budapest, 2012-12-04.